Új utakon jár a magyar gazdaságpolitika: miután az EU-s normák és elvárások miatt az ad-hoc „extraprofit” adók nem fenntarthatóak, ezért az új módszer a szelíd vagy kevésbé szelíd rábeszélés. Hasonlóan Kínához, ahol a gazdasági növekedési célok érdekében megmondják a bankoknak, hogy kinek, mennyit, milyen kamatok mellett kell hitelezni, úgy tűnik itt is erre történik kísérlet. Miután a gazdasági miniszter belengeti, hogy akár el is vehetik a bankok profitját („a bankok vették az üzenetet, hogy magas nyereséggel rendelkeznek, amit meg lehet adóztatni”), megkéri a bankokat, hogy ehelyett jobban járnak, ha olcsó forrásokat biztosítanak lakáscélokra és a vállalatoknak („…de a kormány nem ezt akarja, hanem a gazdaságba szeretné csatornázni ezt a pénzt”). Nagyjából hasonló történt a Mol esetében is, akitől pedig alacsonyabb üzemanyagárakat várnak el (miközben a kormány jövedéki adót emel).
Ez egy jelentős fordulat a magyar gazdaságpolitikában, és nagyon hasonló sok tekintetben ahhoz, mint ami Kínában történt az elmúlt években. A kínai gazdaságpolitika megtervezi a növekedési pályát, és a közösség érdekében az állami és magánvállalatoknak is ehhez kell igazítaniuk terveiket – amikor pedig a kettő összeütközésbe kerül, akkor a közösségi/államérdek az elsődleges, így lett pár nap alatt nullába radírozva például a magánoktatási szektor Kínában. Ez egy államvezérelte, részben tervutasításos kapitalizmus, ahol a céges érdekeket az állam által diktált közösségi érdekek bármikor felülírhatják. Az állami szabályozónak/tervezőnek nem kell törvényt hoznia, elég ha felhívja a nagyvállalatok vezetőit, és elmondja, hogy mit „szeretne”. Természetesen ebben implicit módon benne van, hogy ha nem az lesz, mint amit szeretne, akkor jön a bünti, ezért a vállalkozások rendszerint igyekeznek megfelelni az elvárásoknak.
Ez valójában a tervutasításos gazdaság puhább változata, és habár ázsiai országokban nem ritka, de komoly torzulásokat okoz ez is. Egyrészt a magánvállalkozás nem tudhatja, hogy mikor „szólnak”, hogy túl sok a profitja, és a közösség érdekében elveszik tőle (jellemzően nem direkt, hanem indirekt módon), ami visszaveti a beruházási hajlandóságot, hiszen kiszámíthatatlan a jövő (emellett ösztönöz arra is, hogy jó időszakokban emeljünk jobban árat, mint kellene, hiszen gyorsan meg kell keresni a pénzt, illetve növeli a tőkemenekítést is). Másrészt a tervező Magyarország esetében nem teljes egyeduralkodó, hanem versengő autokrata, tehát ellentétben Kínával, nem hosszú távra optimalizál (mivel nem tökéletesen biztos a politikai pozíciója), hanem mint a gazdasági populizmusban jellemző, csak rövidebb, 1-2 éves távra. Hiszen mindig van egy újabb választás, ahol – bár kis eséllyel – de alulmaradhat, ezért a gazdasági növekedést folyamatosan fenn kell tartani, sőt a potenciális fölé kell emelni. Jellemzője emiatt az állandóan túlfűtött gazdaság, ahol a baleset veszélye egyre nő.
A vállalkozások (jelen esetben a bankok, de ki tudja ki jön pl. a Mol után, esetleg felkészülhetnek a pékek az olcsó kenyérrel, és sörgyárak olcsó sörrel?) számára racionális, és valószínűleg olcsóbb is megfelelni a szabályozói „kéréseknek”, tehát számíthatunk arra, hogy miután a jelenlegi javaslat átmegy, akkor a gazdaságpolitika mind gyakrabban fog megfogalmazni elvárásokat, célszámokat, terveket különböző gazdasági szereplők számára. Azt is valószínűsíthetjük, hogy a gazdasági miniszter nevével jellemezhető magas nyomású gazdaságpolitika (leánykori nevén folyamatos túlfűtöttség) fennmarad, ami valószínűleg alátámasztja azt a vélekedést, hogy magasabb inflációs és kamatkörnyezet lesz a következő években idehaza.