A monetáris politika lehetetlen hármassága kissé leegyszerűsítve azt mondja ki, hogy a
- szabad tőkemozgás
- devizaárfolyam meghatározása
- kamatok meghatározása
közül kettőt választhatunk, a harmadik a másik kettőből következik. A hármat egyszerre nem tudjuk fixálni.
Ha szabad tőkemozgás akarunk, akkor a kamatból következik a devizaárfolyam. Ha szabad tőkemozgás esetén rögzítjük az árfolyamot, akkor abból következik a kamatszint, ami a gazdaságban kialakul. A kamatszintet ÉS az árfolyamot egyszerre csak úgy tudjuk rögzíteni, ha nincs szabad tőkemozgás.
Ez igen releváns Magyarország számára. 2001 óta szabad tőkemozgás van Magyarországon, és akkortól fogva gyakorlatilag kétféle rezsim működött: ha kitűztünk (bár ezt a jegybank sosem vallja be) egy devizaárfolyam(sávot), akkor a kamatokat úgy kell mozgatnunk, hogy ebben a sávban maradjon a forint. Nagyjából ez történt 2001-2008 között, amikor az infláció leszorítása, majd később az egyre több devizahitel miatt a jegybank a forintot nagyjából a 250 +/- 20-as sávban tartotta az euróhoz képest. Mivel a forint nagyjából rögzítve volt, így a világgazdaság helyzete döntötte el a kamatszintet, abba valódi beleszólása a jegybanknak nem volt. Amikor jó volt a hangulat, akkor a kamatszint lement, amikor valami probléma volt vagy idehaza, vagy a világban, akkor a kamatszint megugrott, időnként drasztikusan gyorsan. Itt tehát az árfolyam volt kvázi fix, a kamatok pedig mentek, amerre a világ vitte őket.
2013-tól nagyjából 2021-ig a Matolcsy korszakban új cél volt: a minél gyorsabb növekedés, bármi áron, amihez szándékoltan nagyon alacsony, a lehetőség szerinti legkisebb, nulla közeli kamatszint tartozott. Mivel ez volt a cél, ezért a forint odament, ahova a világhangulat vitte. Amíg a nemzetközi hangulat jó volt, és a nemzetközi kamatszint is nulla közeli, addig a forint viszonylag stabil volt, amikor nem, akkor begyengült a hazai pénz. Ebben a rezsimben tehát kvázifix (a lehetőség szerint minimalizált) kamatszint volt, a forintot pedig a világgazdasági feltételek mozgatták.
A szándékoltan alacsony, valószínűleg az egyensúlyinál tartósan alacsonyabb kamatszint azonban trendszerű forintgyengülést eredményezett, és ez oda vezetett (a COVID és háborús sokkal együtt), hogy elszabadult az infláció. Létfontosságúvá vált 2022-ben, hogy a forintot stabilizáljuk, hogy ne kerüljön ki az infláció végképp a kontrollálható tartományból, és ne erősödjön a spontán euroizáció (amelynek veszélyeiről én is sokszor írtam a múltban). Úgy tűnt, hogy ismét visszatértünk a korábbi rezsimhez: a forint legyen stabil, és a jegybank odarakja ehhez a kamatot, ahova éppen kell, attól függően, hogy milyen a világgazdasági feltételrendszer. Azt gondoltam, hogy belátva korábbi hibájukat, ez már jó ideig így is marad. Tévedtem.
A jegybank nemrég ugyanis bejelentette, hogy a kamatemelési ciklusnak vége (gondolom, megijedt a kormányzat attól, hogy a kamatemelések milyen károkat és költségeket okoznak a már amúgy is recesszióba csúszó gazdaságban). Azonban ez azt is jelenti, hogy ha a kamat „fix”, akkor az árfolyam megy oda, ahova a piaci erők mozgatják. Mit jelent ez a forint jövője számára? Ha a világban kiderül, hogy túltolták a kamatemeléseket, és az EKB, valamint a Fed hátraarcot csinál, akkor a jelenlegi kamatszint elég lehet, és a forint egy ilyen környezetben akár erősödhet is. Ha ennek ellenkezője lesz, akkor viszont a forint tartósan lejtőre kerül. Szintén kiemelt fontosságúak a gázárak: ezek csökkenése forinterősítő, emelkedése gyengítő lesz. És végül, de egyáltalán nem utolsósorban a hazai inflációs kép is fontos: ha látszódna bármilyen inflációs fordulat, akkor az stabilizálná a forintot, de ha nem, akkor komoly baj van, mert az inflációs nyomás tartós jelenléte gyengébb forinthoz vezet, ami tovább emeli az inflációt, ami még gyengébb forintot jelent a fixált kamat mellett – ez egy klasszikusan önerősítő folyamat.
Jól látszik, hogy mekkora hiba volt engedni 350-360 fölé elszállni a forintot: az egész folyamatnak semmi haszna nem volt, csak megemelte a későbbi inflációt, és ezáltal a kamatszintet is. Ha korábban sokkal keményebb lett volna a jegybank, akkor most nem lenne ekkora az infláció, és nem lenne szükség ilyen magas kamatszintre.
Magyarországon egyre nagyobb az esélye annak a forgatókönyvnek, hogy az inflációs várakozások teljes elszabadulása miatt tartósan magas inflációs környezet alakul ki, még azután is, hogy a külső sokkok majd szép lassan elenyésznek.
A forint szempontjából pedig az a lényeges, hogy a „fixált”, 13%-os kamatszint mellett az árfolyam alakulása teljesen a világgazdasági folyamatok függvénye lett. Ez nem jelent automatikus, és folytonos gyengülést, de könnyen kialakulhat egy önerősítő ciklus, ahol szinte természetessé válik – mint a 90-es években volt – minden évben 10-20% infláció és béremelés, így alakulhat ki pár hónapnyi szenvedés (recesszió és magas kamatszint) helyett sokéves magas inflációs és kamatkörnyezet. Jobb (lenne, lett volna?) bevállalni a rövid, intenzív fájdalmat az elhúzódó szenvedés helyett…