A devizatartalék mire való?

Az 1907-es válság idején – mivel az Egyesült Államoknak akkor még nem volt jegybankja – a híres bankár, J.P.Morgan próbálta egyszemélyben betölteni a jegybank szerepét. Mivel a probléma egyik fő forrásai az akkoriban nagyon divatos trust-ok voltak (a bankok, hedge fundok és befektetési alapok fura kombinációja volt ez a forma), és közülük több bedőlt, teljes csődhullámmal fenyegetve a bankrendszert, ezért Morgan összehívta a nagy bankok képviselőit, átnézték a bankok és trust-ok mérlegeit, eldöntötték, hogy kin lehet és kin nem lehet segíteni, kiszámolták, hogy összesen mekkora összegre van szükség, majd ezután felszólította a nagy bankokat, hogy egy papírra írják fel, hogy a megmentő csomagba melyikük, mekkora összeggel száll be. Mivel a bankok vonakodtak a pénz összedobásától, mert attól féltek, hogy ezzel saját tőkeerejüket gyengítik, és maguk is hamarosan potenciális áldozattá válhatnak, ha tovább terjed a válság; Morgan elmondta nekik, hogy közös érdekük a válság megállítása, majd egyszerűen bezárta őket a könyvtárba, a kulcsot eltette, ő maga leült pasziánszozni, és megmondta nekik, hogy ki nem mennek a szobából, amíg a pénzt össze nem adták. A bankárok azonban azt mondták, hogy: „De Mr. Morgan, ha ezt a pénzt beadjuk a közösbe, akkor a törvényes tartalékszint alá fogunk menni!”, mire Morgan a legenda szerint rájuk kiáltott: „Ostobák! Mit gondolnak a tartalék mire való?!” A bankárok végül összedobták a pénzt, a válságot legyőzték, és Morgan korábbi félisteni státuszból istenséggé emelkedett a Wall Streeten.

A történet lényege természetesen az, hogy a különféle tartalékok nem dísznek vannak, hanem arra, hogy a nagy nehézségek, a végszükség esetén - de csakis akkor -  felhasználjuk őket. Igaz ez az olajtartalékokra éppen úgy, mint a devizatartalékra. Sok elemző úgy tekint a devizatartalékra, mint valami minden körülmények között megőrzendő, és minimálisan egy előre meghatározott szinten tartandó értékre, egy elrettentő erőre, egy olyan bizalomerősítő eszközre, amit soha nem használunk fel. Olyan fegyver ez, amely puszta létezése okán elrettenti a támadókat, de nem vethetjük be, mert akkor eltűnne. De vajon mi értelme van puskát tartanunk, ha soha nem használhatjuk?

Én úgy vélem – egyetértve a bő 100 évvel ezelőtti J.P.Morgan-nel, hogy a tartalékok azért vannak, hogy a nagy bajban bevessük őket. És most Magyarországon baj van. Az ország havonta hatalmas pénzeket költ energia (elsősorban földgáz) vásárlására, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy az MVM forintot vált le euróra, és ezért megveszi a gázt. Viszont a folyamatos, hatalmas mértékű euró-vásárlás állandóan gyengíti a forintot, ami egyre magasabb inflációt, egyre magasabb kamatokat, és egyre nagyobb aggodalmat okoz, amely végső esetben tőkemenekítésbe is torkollhat, és egyre nagyobb az esélye, hogy az ország beragad egy magas inflációjú rezsimbe. Erős pozitív visszacsatolás van itt: a gyenge forint emeli az inflációt, ami még gyengébb forintot, és további devizakeresletet okoz, ami tovább gyengíti a forintot. Ezért úgy gondolom, hogy a jegybanknak maximális erővel fel kell lépnie a forint gyengülése ellen, amire van is eszköze. Mivel a hazai devizapiaci egyensúlytalanságot gyakorlatilag a gázvásárlás okozza, s enélkül a fizetési mérleg nagyjából egyensúlyban lenne, semmi akadálya nincs annak, hogy az MVM közvetlenül a jegybanktól, a jegybanki tartalékok terhére vegye meg az eurót. Ezáltal a jegybanki devizatartalék csökkenne, viszont a folyamatos euró-kereslet nem jelentkezne a piacon, így lenne esélye a forintpiac stabilizálódásának. Annál is inkább megtehetnénk ezt, mert a kormányzat legalább hetente háromszor elmondja, hogy bármit megtesz az EU-megállapodásért. Márpedig ha bármit megtesznek, akkor kell, hogy legyen megállapodás. Ha pedig lesz megállapodás, akkor ismét sok milliárd euró fog befolyni Magyarországra, és jövőre visszatöltődnek a devizatartalékok, így nem is az a helyzet, hogy tartósan alacsonyra esne a tartalékok szintje. Ráadásul a tartalékok csökkenése szűkítené a hazai forintlikviditást, ami amúgy is célja a jegybanknak. Továbbá a jegybank a devizaeladáson árfolyamnyereséget realizálna, amivel csökkentheti egyre komolyabbá váló veszteségét (ami a magas hazai kamatszintből ered), azaz kisebb lenne az az összeg, amivel a kormányzatnak fel kell majd tőkésíteni a jegybankot, azaz csökkenne az ország jövőbeni költségvetési hiánya. A múltban egyébként a magyar jegybank a bejövő EU-forrásokat nem vitte a piacra, hanem közvetlen váltotta le a kormányzat számára , de annak sincs akadálya, hogy a jövőben ezeket a forrásokat részben piacra vigye, ezzel erősítve a forintot.

A tartalékok felhasználásától – joggal – fél minden kis ország jegybankja, nehogy azok alacsony szintje spekulatív támadást váltson ki. A jelen helyzetben azonban – limitált mértékben, előre meghatározott ütemterv szerint – érdemesnek tűnik bevállalni ezt a kockázatot, különösen azért, mert egy ilyen spekulatív támadás/tőkemenekítés önmagában már azért is bekövetkezhet, mert a jegybank idén hatalmas mértékben hagyta leértékelődni a hazai devizát. A forintpiac stabilizálása kulcsfontosságú a bizalom fenntartása, az államadósság finanszírozása, és a gazdaság egyensúlya szempontjából, ezért a jegybanknak most határozottan kell fellépnie, miközben a kormányzatnak a lehető legrövidebb időn belül alá kell írnia a megállapodást az EU-val.